Florida, paradicsom

Aszongya az Index:

Ritka halált halt a hét végén az egyesült államokbeli Floridában egy egzotikus állatokat tartó farm gazdasszonya: nyolc mázsás tevéje megrúgta, majd ráült.

Nomost ezt helyből úgy olvastam, hogy nyolc mázsás tevéje megdugta. Hajnali három, asszem el kéne mennem aludni, ha nem éppen onnan jönnék. A nappaliban ébredtem, és olyat álmodtam, amit most pont nem írok meg, mert a legaktuálisabb szorongásaimat tükrözte, de hajszál.

Azért Juli, ha beszélsz a Zolival, említsd már meg neki, hogy ne így lőjön majd főbe.

Catherine Bridge, Boston

1939, New York.

Egy irodaház sokadik emeletén vagyok, bálterem. Faparketta, vékony falak, semmi dekoráció. Rajtam kívül csak hárman: Gene Kelly, Donald O’Connor, meg egy nő, napszemüvegben. Az Ének az esőben-t próbáljuk, nekem is táncolnom kell: Kellyvel és O’Connorral fel akarjuk találni az új szórakoztatási formákat.

Körbe-körbe vágtatunk a fal mentén, néha előkapok egy kisujjnyi hegedűt, melynek végén pár zongoraszerű billentyűből is ki tudok csalni hangokat. O’Connor a hatás fokozása érdekében néha elbújik Kelly köpenyében. Valami hatalmas gépállat belsejébe kerülök, még mindig a bálterem: egy patkány is hegedül a kerekeken. Ez nem álom. A padlón fekszem háton, a nő hirtelen fölémhajol, ujjnyira arcomtól, napszemüvegének tükrében észreveszem a rendezőt, aki hátul forgat, kopaszodó hatvanas, örülök neki, mert a filmben őt nem lehet észrevenni. Még két nő jelenik meg, egyiknek valamit próbálok magyarázni, de csak torzan vagyok képes angolul beszélni, egyfolytában a kiejtésemre panaszkodom, a nő viszont nem érti, kiét kifogásolom. Közben a rendező hozzám beszél: azt meséli, kinek a megbízásából készül a film. A szemben lévő épületre mutat, aranyozott homlokzat, titokzatos ház, nem lehet tudni, mire szolgál az épület. Valaki nagyot kaszált egy ingatlanbiznisszel, 7000 dollárt keresett vele, ennek örömére építette azt, de ez még a régi árfolyam, akkor sokkal többet ért ennyi pénz. “Ez biztos valami zsidó biznisz.” – gondolom.Boston, folyópart.

Putyuval repültünk Bostonba, de a budapesti Dunaparton kötünk ki. Még mindig harminckilenc. Tudom, az időgép miatt. Ez nem álom. A mobilomon folyamatosan tartom a kapcsolatot a jelennel, egyszerre megjelenik rajta Gina üzenete, Putyunak akarok valami hasonlatot mondani erről, de rendszeresen közbeszól, elfelejtem.

Boston, Catherine Bridge.

Egy hatalmas épület tövében nézzük a járda mozaikkirakását. Fölöttünk magasan egy hétpilléres utcai híd fut: a Catherine Bridge. Valami uralkodó hét lányáról nevezték el, a vezetéknevük volt Catherine – Kati elmagyarázza, ezekről a mozaikkirakásos nevekről (a hét lány nevéről) született egy gyermekmondóka. Elkezdi dúdolni azon az angyali hangon, ahogy gyerekkorunkban. Putyu eltűnik, én utána, az utcasarkon a híd alatt jobbra, de tudom, nem szabad elvesznem egy idegen városban, idegen időben. Még mindig harminckilenc. A folyópartra érünk vissza, nemsokára kitör a világháború. Ez nem álom. Feltűnik valami utcai árus egy rúddal, 1500 dollár egy darab figura róla, sok, nem veszem meg. Putyu eltűnik. Én belefutok egy nőbe, csak ziháltan tudok beszélni. Elmondom neki, a jövőből jöttem, nemsokára kitör a háború. “A világháború, a második.” Meneküljön, csak két biztonságos hely van a világon: Svájc és Amerika. Putyu újra mellettem, haza akarunk jutni. Ez nem álom. Visszafele sietünk a parton, belefutunk egy fiatal turistapárba: “Honnan jöttetek?” “Pestről.” “Jó, de melyik időből?” Nem értik, elmagyarázzuk: repülővel visszautazunk New Yorkba, és ezalatt egyben vissza 2007-be is, tehát duplán fogunk utazni. Futunk tovább, közben a mobilomon megjelenik egy zavaros, régi filmeket idéző videó, melyben az a nő üzen, akivel beszélgettem a parton: hálálkodik, hogy megmentettem az életét, én meg félek, hogy beleszóltam a történelembe, és kizökkent az idő. Egyszerre modern kocsik tűnnek fel a parton: úgy tűnik, valahogyan megérkeztünk a jelenbe. De nem: még csak 2006, egy évvel korábban van, én még csak 33 éves vagyok.

Hirtelen felébredek.

Még mindig harminckilenc. Ez nem álom.

Tíz percre lehunytam

a szemem, mert már nem bírta a monitort. Kulcstartókat láttam magam előtt, és embereket, akik kulcstartókat esznek. Megkérdeztem az egyiktől, nem túl kemény-e, azt válaszolta, nem, csak a karika és a játék közötti lánc túl nyers, jobban ki kéne sütni. Megfogott egyet, bevette a szájába, azt hiszem be akarta bizonyítani, hogy ízlik neki, de valami nem sikerült, mert pár másodperccel később kiköpte. Aztán kihúzott még egyet a gyomrából, meg még egyet, és csak húzta, húzta a sok láncot, mind egymásra tekeredve, játék és karika már nem is volt rajtuk, csupa lánc, én csak néztem, nem is kérdeztem semmit, csak éreztem, hogy az én gyomromba kúsznak át lassan, azt felelte, finom, edd!, bent megpuhul, átkúszik az ereidbe és a véreddé válik. Arra ébredtem reszketve, hogy az agyam felé tart.

Minden álmom

Dávid azt írja a WiW üzenőfalán:

minden álmom megtanulni óörményül

Ezt én így olvastam először:

minden álmom megtanul óörményül

A láz miatt lehet, de tény, hogy a második verzió nekem jobban tetszik. Kicsit pszichedelikus, ahogy az állapotom is.

Rich man and Lazarus, from an ancient Armenian lectionaryFilm pereg előttem.

Kézzel rajzolt óörmény családapák és családanyák rohangálnak fel-alá a papiruszszín-háttér előtt, miközben kalligrafikus szépségű szövegfolyamok lebegnek körös-körül, melyekből egy szót nem értek, ahogy a kiabálásokból és párbeszédekből sem. Belekapaszkodok a sikolyok betűinek lelógó száraiba, úgy lógok és hallgatom a felismerhetetlen nyelvű tébolyt. Mindenki engem néz és hozzám beszél, választ vár, miközben semmit nem értek az egészből, ők azt nem értik, miért nem felelek. Az álmom megtanult óörményül, és azt hiszi, én is. Bejön egy alak, feje farkas, teste gyík, rákiált egy fekvő emberre.

Lázár feltámadt.

Ez a Lázár nem az a Lázár, ezt én is tudom, de nem nyugtat meg. Most már csak ketten járnak a szobában, a farkasfejű meg a halottarcú, fölém repülnek, és a kézírást kezdik enni két oldalról a fejem felett, nemsokára el fognak érni. Közben ordítanak ugyanazon a felfoghatatlan nyelven, ami lassan huhogássá, brekegéssé és csörgődobhanggá változik. Lassan, nagyon lassan kimondok egy szót (én sem értem, csak mondom), ettől elenged a közben rámtekeredett négy g betű. Lezuhanok, egy toronyra esek, körülötte hárman ülnek, egyikük széken, a másik kettő a földön, ezek isznak. Menekülni akarok a színről mielőtt észrevesznek, de utánamzuhan a két üldöző, most már öten a nyomomban. A városkapuhoz érek, de nem nyílik, tudom, ki kell mondanom a szót még egyszer ugyanolyan lassan, de nem megy, csak hadarni tudok. Az öt alak már majdnem karnyújtásnyira. Hirtelen leülnek törökülésbe, elnevetik magukat, ettől összekeveredik minden, és a kapun kívülre kerülök. Kinyílik a kapu, kijönnek mind az öten, egyszercsak eggyé válik, embertestű lénnyé, megfogja a kezem, ettől megnyugszom. Meg akarom kérdezni, miért üldözött, de csak gurgulázik tovább a felsőbb regiszterekben, annyit értek már belőle, hogy a szövegek miatt, az írás miatt, meg a betűk miatt.

A láz miatt, ja, persze.

Bangalore

Forrás

Most keltem. A Szütsről álmodtam. Felvett valami új titkárnőt a stúdióba, aki egy hét után lelécelt az egész kasszával, aztán kiderült, hogy mégse, de kirúgat engem meg a szalmajanit, aztán mégse, csak engem, közben a barátnőm elhagy (hol az Ági?), bánatomban műhavas síelésre adom a fejem műhó nélkül, sítalpnak a frissen vásárolt design könyvemet használva, és hárman csúsznak utánam, közben azt kérik, hogy gyorsítsak be, mert a lejtő alján félkész kaja vár minket. És tényleg, de nem elég, úgyhogy spórolni kell vele. Valahogy a Dunapartra érünk, a Kardost hívom, aki ad egy huszast valami talált pénztárcából, és nem kell megadnom neki. Taxit hívok a százötös busz egyik kanyarjának beugrójából, egy rakás hajléktalan mellettem, mind a headsetemet nézik, és azt tanácsolják, adjam el, ha nincs pénzem. Valahogy lesz még húszezer, közben a taxi egy Bangalore melletti sörözőben tesz le, ahol annak idején a barátnőmmel összejöttem. Hányingerem van (hiányinger?), felhívom a Szütsöt, rendbejött nála minden, és sok sikert kíván, de ha már hívom, akkor ki kéne neki nyomozni valamit a lopással kapcsolatban. A csaj mégis hunyó, valami összeesküvés tagja vagy mi, és a Kamondit is beszopatta. Valahogy találkozom is vele többször, és azt kéri ne úgy köszönjek el tőle, ahogy szoktam, mert feljelent molesztálásért. Hárman sírunk egymás nyakába borulva (Szüts, Kamondi, én) egy reneszánsz palota udvarán, ezalatt hív a Kardos, valami kriminálisan nagy buliba kell mennem, ahol a vécét keresem. Függőhídon kell megközelíteni (a vécét), de közben már elmúlik, létrán mászunk le, a fokok a zongora fekete billentyűinek megfelelően 2-3-as csoportokban, el kell találni a ritmust, vagy leesel. A talajszinten egy török büfé ablakában (még mindig a buli közepén) két csaj csigákról beszélget, valami eszembe jut, megkérdezem tőlük, de nem arra gondolnak, amire én (valami emlék az elhagyott csajjal kapcsolatban). Felébredek.