1939, New York.
Egy irodaház sokadik emeletén vagyok, bálterem. Faparketta, vékony falak, semmi dekoráció. Rajtam kívül csak hárman: Gene Kelly, Donald O’Connor, meg egy nő, napszemüvegben. Az Ének az esőben-t próbáljuk, nekem is táncolnom kell: Kellyvel és O’Connorral fel akarjuk találni az új szórakoztatási formákat.
Körbe-körbe vágtatunk a fal mentén, néha előkapok egy kisujjnyi hegedűt, melynek végén pár zongoraszerű billentyűből is ki tudok csalni hangokat. O’Connor a hatás fokozása érdekében néha elbújik Kelly köpenyében. Valami hatalmas gépállat belsejébe kerülök, még mindig a bálterem: egy patkány is hegedül a kerekeken. Ez nem álom. A padlón fekszem háton, a nő hirtelen fölémhajol, ujjnyira arcomtól, napszemüvegének tükrében észreveszem a rendezőt, aki hátul forgat, kopaszodó hatvanas, örülök neki, mert a filmben őt nem lehet észrevenni. Még két nő jelenik meg, egyiknek valamit próbálok magyarázni, de csak torzan vagyok képes angolul beszélni, egyfolytában a kiejtésemre panaszkodom, a nő viszont nem érti, kiét kifogásolom. Közben a rendező hozzám beszél: azt meséli, kinek a megbízásából készül a film. A szemben lévő épületre mutat, aranyozott homlokzat, titokzatos ház, nem lehet tudni, mire szolgál az épület. Valaki nagyot kaszált egy ingatlanbiznisszel, 7000 dollárt keresett vele, ennek örömére építette azt, de ez még a régi árfolyam, akkor sokkal többet ért ennyi pénz. “Ez biztos valami zsidó biznisz.” – gondolom.Boston, folyópart.
Putyuval repültünk Bostonba, de a budapesti Dunaparton kötünk ki. Még mindig harminckilenc. Tudom, az időgép miatt. Ez nem álom. A mobilomon folyamatosan tartom a kapcsolatot a jelennel, egyszerre megjelenik rajta Gina üzenete, Putyunak akarok valami hasonlatot mondani erről, de rendszeresen közbeszól, elfelejtem.
Boston, Catherine Bridge.
Egy hatalmas épület tövében nézzük a járda mozaikkirakását. Fölöttünk magasan egy hétpilléres utcai híd fut: a Catherine Bridge. Valami uralkodó hét lányáról nevezték el, a vezetéknevük volt Catherine – Kati elmagyarázza, ezekről a mozaikkirakásos nevekről (a hét lány nevéről) született egy gyermekmondóka. Elkezdi dúdolni azon az angyali hangon, ahogy gyerekkorunkban. Putyu eltűnik, én utána, az utcasarkon a híd alatt jobbra, de tudom, nem szabad elvesznem egy idegen városban, idegen időben. Még mindig harminckilenc. A folyópartra érünk vissza, nemsokára kitör a világháború. Ez nem álom. Feltűnik valami utcai árus egy rúddal, 1500 dollár egy darab figura róla, sok, nem veszem meg. Putyu eltűnik. Én belefutok egy nőbe, csak ziháltan tudok beszélni. Elmondom neki, a jövőből jöttem, nemsokára kitör a háború. “A világháború, a második.” Meneküljön, csak két biztonságos hely van a világon: Svájc és Amerika. Putyu újra mellettem, haza akarunk jutni. Ez nem álom. Visszafele sietünk a parton, belefutunk egy fiatal turistapárba: “Honnan jöttetek?” “Pestről.” “Jó, de melyik időből?” Nem értik, elmagyarázzuk: repülővel visszautazunk New Yorkba, és ezalatt egyben vissza 2007-be is, tehát duplán fogunk utazni. Futunk tovább, közben a mobilomon megjelenik egy zavaros, régi filmeket idéző videó, melyben az a nő üzen, akivel beszélgettem a parton: hálálkodik, hogy megmentettem az életét, én meg félek, hogy beleszóltam a történelembe, és kizökkent az idő. Egyszerre modern kocsik tűnnek fel a parton: úgy tűnik, valahogyan megérkeztünk a jelenbe. De nem: még csak 2006, egy évvel korábban van, én még csak 33 éves vagyok.
Hirtelen felébredek.
Még mindig harminckilenc. Ez nem álom.
Filed under: cirkusz, zsigabácsi kanapéja | 2 hozzászólás »