Landing The Jet

b-2007-04-11-a-01.gif

Van ugye egy örök szabály pilótáéknál (gondolom én). Ezzel szívtam annak idején, amikor tizenkétévesen szimulátotprogrammal akartam eljátszani magamban zabriskie (from a certain point of view), el a géppel innen a nyálba, következő megálló senkiföldje – csak a felszállás nem sikerült. Meg a leszállás. Ja igen: az örök szabály – ha fel tudod emelni a gépet, és le tudod tenni, nagy baj már nem lehet. Ez a kettő soha nem ment. Danival ellentétben, aki hihetetlen tehetséget mutatott az összes játék iránt, így nekem tökéletesen megfelelt, ha nézhettem őt, amint tíz perc gyakorlás után a legelvetemültebb programokat is megszelíditi (így a Flight Simulator-t is).

Szinte pontosan tíz éve, hogy mégis sikerült felemelkednem. Nem önszántamból, nem is szárnyas vassal, és egyébként is: akarta a fene. A kifutópályára valamikor kilencvenhat télvégén álltam be. Izzadás, remegés, nem tudtam, hol keltem reggel. Ha estig kibírod idegbaj nélkül, megúsztad a napot. Zolofttal működött ez a járat, az üzemanyagot havonta töltötték. Reptében, tudod, mint a vadászgépeknél. Két hétig tartott a zötykölődés a betonon, egyre gyorsabban futott. Aztán egyik reggel: hirtelen már nem sírógörcsbe rándulva nyitottam ki a szemem. Sikerült. Hello daddy, hello mom! Kicsi ez a világ odalenn, én meg suhanok el a sivatag felett, valahol majd lefestem az egész kócerájt színesre is, egyelőre hadd élvezzem a repülést magát (lesz Love Scene is, sok, még több).

Tudod, mindig is volt egy olyan érzésem, Blake bácsi követ a hátam mögött. Egy pillanatra kinyíltak az ajtók (csukd be azt a kis kaput!), én meg eszeveszetten menekültem az elől, amit ott láttam. Sokkal kellemesebb volt lebegni és pörögni százon. Lulu szerint csupán a véletlenen múlik, hogy egy-egy szert kábító- avagy gyógy- előtaggal könyvelnek el. Ja. A kánon meg az apokrif.

Öt-hat évig hajtott a lendület. Aztán pár éve kipróbáltam, milyen a vitorlázórepülés. Soha. Semmikor. Senki ne tegye. Ennek a vasnak tényleg kell a kerozin. A halál csak laza előétel, ha visszagondolok. Sikerült megint fullra tápolni a tankot, next stop, next desert, nem lehet leszállni.

Egyre kevésbé éreztem bármiféle kreativitást, összpontosítást, kezdett ördögi visszájára fordulni a történet: akkor láttam a világot, akkor pörögtem, ha nem töltöttem újra magam (két-három nap kihagyás, N. ismeri, vicces hatása van, mintha elasztikus lenne a levegő, ezek az elvonási tünetek). Fél éve aztán elegem lett az ámokrepülésből. Valahogy vissza a stabil betonra. Szép fokozatosan. És akkor kezdődött a Big Landing.

Kicsit féltem, mi lesz, ha mégsem múlik el a hiányhatás, mi lesz, ha én már nem tudok járni a földön, csak a levegőben. Nyugtattak. Ha megint kinyitja valaki a hátsó ajtót az agyamban… Nyugtattak. Persze tudtam, mindenképp le kell szállnom. Csak nagyon féltem a manővertől. Talán ha megint Dani csinálná, én meg nézném, ahogy ő játszik…

Hát most végre letettem a gépet. Nem vitorlázva: szép fokozatosan. Vége egy fejezetnek. Szép volt, de talán nem ártana, ha valamikor véget érne ez a rémálom. Gyalog megyek haza. Tudod, szép, Mark is felszáll újra, a nagy jelenet után, hajt vissza, mint a meszes L.A.-be a színes csodán.

Aztán a végén lelövik.

Köszönjük, hogy velünk utaztak.

2 hozzászólás

  1. Isten hozott!

  2. […] utazgatunk, hol gépen, hol meg vonaton hazafelé, de a lényeg: mindeközben maradunk pici seggünkön, mert a travel […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: