Csendes szombat

Reggel négykor lányom helyett a bal fülem keltett: ott folytatta, ahol előző este abbahagyta. Lüktetés, nyilallás. Kávé, cigaretta, internet, szellőztet. Mély levegő, néma ámokfutás. Nejem javaslatára félig holdkórosan előbányásztam egy zoknit a szekrényből, megtöltöttem sóval, majd ezt a műveletet megismételtem, miután a nagylábujj magasságában található lyukat kiiktattam a képletből. Összecsomóztam, bevágtam az eredményt a mikróba, és bementem kiüríteni a hamutartót. Visszatérve elsőként a szag csapott meg, csak utána rántottam fel a plexiajtót, amely mögül dőlt a füst kifelé, az alján valami barna levet eresztő fekete massza parázslott, és csak cafatokban lehetett kivakarni.

Hajnalban odakozmált a zoknim.

Hét, fél nyolc tájra már tűrhető állapotba kerültem. Lassan itt az öltözködés ideje, szombat reggel kilenckor ki vagyunk rúgva otthonról: én és a lányom. Ez az “anyatime”. Ági végre pihen egy fél napot.

Normális esetben dédihez megyünk. Csigalány felpattan a nyakamba, balra ki a Tiszán, jobbra a Visegrádin a Dráva kereszteződéséig, szemben ott a troli: felszállás, utazás, végállomás, leszállás. A Jászaitól a Falkon át a Markó sarkáig öt perc. Közben permanens sportkomment a fejem felett: busz (jön) tuk (ajtók záródnak), nit (ajtók nyílnak), tutusz (két kutya balra az ablakon túl), naka (apa, vegyél fel a nyakadba. Kérlek.), ovi (a Balaton utcában balra az első ház) – ide járt apa, amikor még piszi volt. Dédi (oda megyünk), Dani (is ott lakott, de már nem lakik ott, mert) vúúúúúúúúú (elrepült Rómába), vitta (fog jönni), kettö (amikor már kétéves leszek), tóta (és kapok a születésnapomra tortát), gitá (meg egy gitárt).

Most nemnormális eset volt, és legkevésbé sem hallószervem elégedetlenkedése miatt: még előző este fél tizenkettő körül N. hívott fel.

N. filmrendező. Ha jól számolom, harmadik vagy negyedik, aki filmrendező lett a környékemen. Egy katalizátor, aki vagyok. N. nagyon közeli barátnőm volt érettségi után – kilencvenes évek első fele: Egyetemi Színpad, Tilos, Alternatív Háló, Budapest és Szeged kocsmái, grunge, Blood Sugar Sex Magik, Automatic For The People. N. volt az, akihez éjfélkor becsöngethettem, és ahelyett, hogy elhajtott volna, megkérdezte: “milyen teát milyen bögrébe?”. Volt neki sok. Tea is, bögre is. A tea, mint szocializációs faktor.

N. számítógépe bedöglött. N. profi, ha ő azt mondja, hogy gáz van, akkor gáz van. Egy forgatókönyv fordításának végén sekép, sehang, milehet?

Reggel tehát irány N. – Arany János utca. Lizust nyakamba kaptam, egy megállót sétáltunk a Dózsa és a Lehel között. Le a metróba, fel a metróból. Korán volt még, kellett tenni egy párperces kitérőt. Bank utca, irodaház, szobrok. Kistücsök egy Henry Moore-szerű darabon átkukucskált, néhányszor körbeugrándozta, bujócskázott. Úgy éreztem, talán sikerült adom neki egy kezdőlökést a modern művészetek irányába – emlékszem, amikor én jártam anyámmal kiállításokra, minden egyes kortárs alkotás értelméről kifaggattam. Lányomnak ez természetes: egy modern mű arra jó, hogy keresztülbámuljunk a közepén tátongó lukon. Pont.

b-2006-10-30-a-02.jpg

N. lakásában két, kissé paranoiás macska fogadott, akik megérkezésünk pillanatában azonnal átlátták a kialakult erőviszonyokat, így, miután a csigalány üldözőbe vette őket, szublimaltak a szoba elérhetetlen sarkaiba. Ezek után egyenlő arányban osztotta meg figyelmemet Lizus, aki ide-oda rohangaszott a – számára egyre inkább csupán elméleti síkon létező – cicák után, a cicák, akik számára – bárhol voltak is – az üldöző sajnos igencsak gyakorlati jelentőséggel bírt, a fürdőszoba, melyet lányommal ötször ellenőriztünk eredménytelenül, és N. számítógépe, melyből ilyen körülmények között kellett kiszerelni a merevlemezt – az egyetlen alkatrészt, ami, ha működik, megmenekülhet a becsület.

Végül az összes szereplő élve úszta meg, majd N.-nel megbeszéltünk egy délutáni visszavágót, amikor – már nálunk – lementhetjük az adatokat, ő befejezheti a munkát és elküldheti azt a francia kapcsolatnak. A francia kapcsolat sajnos addikt hedonista, így szombat este elérhetetlen, jobban elérhetetlen, mint N. ugyanaznap reggel, azaz véges időnk volt a projekt végrehajtására.

Tíz harminckor leléptünk, és Lizus úgy gondolta, még bőven van idő dédi felkeresésére.

Ezen ne múljon. Bár beígértem a hölgynek egy zseblámpát, mert múltkor elromlott a régi piszi, erre utána is lesz még időnk talán. Az Arany János mellől a Parlament környékére eljutni átlagos iramban 10 perc séta. Nekem, mert hosszúak a lábaim, és rohanok.

Sajnálatos okoknál (és hajamnál) fogva azonban nem számoltam a nyakamban ülő – amúgy rettentő jól szórakozó – 18 kilónyi leszármazottal.

Az Alkotmány utca közepén már éreztem, hogy legközelebb jobban átgondolom ezt a séta dolgot. Két sarokkal arrébb már egész biztos voltam benne, hogy életem egyik legrosszabb döntését hoztam meg. A Parlament előtt azon töprengtem, vajon mi lenne, ha inkább leállnánk, tüntetnénk egyet kettesben, aztán húznánk haza taxival. A Falk Miksa második háztömbjének magasságaban nyaki idegvégződéseim benyújtották felmondásukat, egyúttal térdem azonnali szociális követelésekkel állt elő. Végül szüleim háza elé érve levertem a testemben dúló forradalmat, és büszkén szedtem le lányomat a puhára klopfolt nyakamból.

Dédi, valamint a csupán spirituálisan jelenlévő mama és Dani lakása. Lizus azonnal rávetette magát az előtte elterült dominó (dominyon) darabokra, nyakláncokat válogatott, karkötőket szakított szét, gyűrűkkel aggatta tele összes ujját, végül a tévé előtt kötött ki, majd kezdte előröl az egészet improvizatív sorrendben.

b-2006-10-30-a-03.jpg

Fél egykor indultunk tovább, de okulva az eddigiekből, a Falk-Westend távot busszal tettük meg. Útközben sztoikus nyugalommal tapasztaltuk meg a körülöttünk utazó bamba zombik gyermekes szülők iránt tanusított empatikus készségét. Ez röviden összefoglalva a “nédd má’, a lúzer buszon viszi a lányát” gondolkodásmódban nyilvánult meg.

Kulcskarika, füstölő, lámpa, telefonkábel. Felettem az utódom.

A gondok az utolsó két tétel beszerzésénél kezdődtek. A pénztáros kisasszony volt szíves figyelmeztetni, hogy a rajtam ülő kiskorú gravitálni készül csukott szemekkel, és ha egy mód van rá, fogjam meg. MOST. Megtörtént. Közben fizettem (egyik kéz), pakoltam a zsákmányt a zacskóba (másik kéz), és egyensúlyoztam Lizust (fej-nyak kombó), aki már kis híjan arról álmodott, mégiscsak sikerült elkapnia N. macskáit.

Hazaérünk, jelentkezem a Nagycirkuszba.

Az áruház kapujában felébredt, de esze ágában sem volt feladni kiharcolt pozícióját, ebben a helyzetben viszont képtelen voltam taxit hívni, amihez mindkét kezemre szükség lett volna. Patthelyzet. Végül erőszakot alkalmaztam, aminek sírás lett a vége.

Itthon. Az ebédbe már kis híján arccal beleájult. Irány az ágy. Nekem is, mert hű alattvalóként kisebb rekreációra volt szükségem. Ledőltem, aludtam fél órát. Ekkor esett be N.

Vinyó bekapcsol, Word kinyit, N. elmélyült, én meg kitámolyogtam a nappaliba, ahol lányom kérésére meggyújtottam az amúgy bent használt füstölőt. Az egész lakásban elterjedt az átható ánizsillat.

Az égett zokninál azért kellemesebb.

Lizus a Némó nyomábant nézte. Úgy hatvanharmadszor, csak az utóbbi öt nap alkalmait számolva. Nejemmel már szinkronban tudjuk fejből alámondani. N. fordított és szövegszerkesztett. Ági szoptatott, anyósom takarított. Vacsora.

Vacsora konkrétan nem volt, legalábbis én nem ettem olyat. Arra vártam, hogy le tudjak dőlni egy kicsit, Ennek ellenére a nappaliban remixeltem a filmet (egy-egy jelenetet 5-6-szor is meg kell nézni, valószínűleg az akrobatika és ruhaégetés mellett videoklip készítésével is foglalkozhatnék).

Este nyolc előtt pár perccel felhangzott a várva várt “nos, akkor küldjük el” felszólítás. További kis idő, amíg a fontos dolgokat lementettük cédére, eldiskurálgattunk, közben feleségem elköszönt, mert a gyermek nem viccel, ha hajnali kelésről van szó. Fél tízkor végre lerogytam a gép elé. Nem éreztem fáradtságot, álmosságot, a kezem kataton verte a klaviatúrát, egybefolyt a monitor a szemközti fallal, a mikrohullámú sütő a füstölővel, a macskák a merevlemezzel, N. bögréi a kulcskarikával, és a pénztárosnő a gravitációval.

Valami lüktető nyilallás erősödött a bal fülemben.

2 hozzászólás

  1. Nos, mivel épp csak a telefonszámomat nem adtad meg (hogy bárki bármikor bekönyörögghesse magát hozzám egy macskakergetéssel kombinált teára), ezért most publikálom szóról szóra egy 1994-ben írt szűkszavú üzeneted, amit a szegedi albérletem ajtajában hagytál. Íme:
    Hugi!
    Ha ezt a papírt látod, az azt jelenti, hogy te itt vagy és én nem, és ez azért van, mert bemetelek keresni a városba (egyetem, Mojo,…) mivel itt ültem 4-1/4 6-ig, szóval NE MOZDULJ, jövök! Ha a városban meglelnénk egymást, úgy ezen mű érvényét veszti (mozgalmas az élet…), különben is, most happy (hepi) vagyok, de fáj a fejem, és valami azt súgja, hogy mégsincs agydaganatom (a fene vinné el, belőlem se lesz Karinthy), dehát ilyen a szölávi, vagy mi a picsa (bocs!). Szóval hol kujtorogsz? Viszont baj van: telefonáltam anyámnak (illetve nem neki, de haza) és rémülten közölték, hogy kijött egy értesítés az egyetemről, hogy ha azonnal (értsd péntekig) nem íratom alá az indexemet, félévet (azaz évet) kell ismételnem; ez igaz, és most, hogy mondják, nekem is beugrott, hogy jún 27 volt a határidő; a legnagyobb baj viszont, hogy az index ITT van nálam: tehát nekem azonnal haza (Pestre) kell mennem vagy kirúgatom magam. A röhej (tényleg, ez elipszilon vagy pontosjé?) az, hogy a Jean-Michel-lel beszéltem, akinek – még a telefon előtt – említettem, hogy nincs kedvem maradni, de utólag visszagondolva ez csak azért volt, mert megint rámtört a hányinger. Utána beültem a főkönyvtárba és Herman Hessét olvastam, valamint telefonáltam. És rohantam haza. De te nem. És mi volt Jan-nal? Itt volt egy csaj, aki szintén őt kereste, de kiderült, hogy a fickó (Jan) nem is vizsgázott ma! A lány egyébként igen szimpatikus és rögtön elhatároztam, hogy ma még nem leszek öngyilkos; az az érzésem, engem is kedvel ő. Tehát ha megjössz, ne mozdulj, ha meg ma lekésem az utolsó vonatot, holnap hajnalban hazamegyek a 6:25-össel. (Ha van olyan, ami engem max. 10-ig az ELTÉ-re visz. Muszáj, mert kirúgnak.)
    Na, csók, és várjatok (de ne tökrészegen!)
    Bátyó

  2. […] albérlet mellékhelyiségében készült az Asszonyállat c. büntetőszamizdat, N. egyes és kettes számú tettestársán kívül nem ismerek mást, akinek a kezébe került volna: […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: